Acélszentek – „Nékem csak Budapest kell”
Amikor a kritika megszületőben volt, rémülten próbáltak meg lebeszélni arról a címről, amit először kitaláltam: „Acél szentesíti az eszközt.” Pedig remekül kifejezi az Acélszentek lényegét. Szöllösi Kristóf foglalkozását tekintve energetikai mérnök, természetes, hogy nem növénytani könyvet írt, hanem egy véres, akciódús, némi csúcstechnológiával fűszerezett regényt.
A sztori valamikor a harmadik világháború után játszódik egy teljesen szétvert Budapesten, ahol négy állam(szerű képződmény) próbál életben maradni a város romjain. Mindenhol látszik a NATO és a Szovjetunió közötti harc nyoma, anarchikus állapotok vannak, azonban az apokaliptikus időkben is megpróbálnak boldogulni a még élő emberek. Főhősünk Ádám, aki géprombolóként tengeti életét. Afféle korabeli bérgyilkosként iktatja ki a háború során kifejlesztett ember irányította harci robotokat, az exókat, amik félelemben tartják a várost. A legtöbb „állam” rendelkezik ilyenekkel, így a géprombolók nem állnak egyik oldalon sem, annak dolgoznak, akik hajlandók őket megfizetni. Hősünket már az első pillanattól sem kíméli az író, azonban, ez semmi ahhoz képest, ami rá vár még. Rögtön az első akció után a saját társai tömeges halálával kell szembesülnie. Az ebből adódó kérdésekre neki kell megtalálnia a választ. A könyv lényegében egy kétségbeesett hajsza az idővel, amiben egymást érik az akciók nyakon öntve némi nyomozással és természetfeletti erőkkel.
Egy biztos, a könyv mellett nem fog elaludni az, aki szereti ezt a műfajt. Amikor realizáltam, hogy egy disztopikus művet kezdtem el olvasni akkor megörültem, hiszen az 1984-et nagyon szerettem. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy nyomokban sem hasonlít a két alkotás. Az Acélszentek egy pörgős csupa izgalommal teli science-fiction regény. Egy pillanatra sincs megállás, hiszen meg kell menteni a várost. Ennek következtében nem sok idő jut a filozofálgatásra, minden pillanatok alatt történik, rengeteg esemény zsúfolódik össze a lapokra. Akár mozivásznon is el tudnám képzelni az alkotást, a mai filmes trükkökkel abszolút beleférne a háború utáni világ, meg a ma még elképzelhetetlen technológiák ábrázolása. Az író nem akart filozófiai okfejtésekbe bonyolódni a képszerűségre és a történetre helyezte a hangsúlyt, amivel semmi gond nincs egy ilyen mű esetében. Bár előfordult, hogy a történések a könyvben megjelenő dolgokhoz képest is hihetetlennek, túlzónak tűntek, de mégis sodort magával a regény. Semmi romantika, csak a gépek zúznak és patakokban ömlik a vér a város utcáin.
Azon a városén, amit rengetegen ismernek úgy akár a tenyerüket. Bizony, Budapest a helyszín, aminek legfontosabb csomópontjait bejárjuk., Rendkívül izgalmassá tette a regényt, hogy nem egy fiktív helyen játszódik, hanem fővárosi környezetben, ezáltal még közelebb hozva az olvasóhoz a történetet. Nagyot dobott a beleélésen az, hogy minden helyszínt ismertem, hogy szinte együtt sétáltam Ádámmal a Deák tértől a Kálvinig, Csepelre vagy a Várba. Azonban az előnyében rejlik a hátránya, ugyanis aki nem ismeri Budapestet annak nem is ad ekkora pluszt. Sőt, ha néhány évvel ezelőtt olvasom, amikor még nem a főváros fllaszterét koptattam, valószínűleg elvesztem volna a helyszínek között, mint egyszeri vidéki ember a Nyugati téri aluljáróban. A könnyebb követhetőség kedvéért egy beszúrnék egy Budapest-térképet mellékletként, amolyan Középfölde-stílusban.
A végére hagytam a mű legérdekesebb kérdését. Már a cím is utal bizonyos értelemben a vallásra, ugyanakkor az ellentmondás is benne van, hiszen az acéllal pedig pont a robotok, a technológia, a fegyver jelenik meg. Bár eléggé science-fiction jellegű a regény, azért át van itatva az egész némi vallásos felhanggal. Például az exók megölésére alkalmas lőszert nemes egyszerűséggel istengyilkosnak titulálják. De ha megölik az isteneket, akkor vajon miben lehet hinni? Izgalmas dolog volt az író szemüvegén keresztül látni, hogyan viszonyul a hit kérdéséhez egy darabjaira hullt világ. Olyanról, hogy vallás nem igazán beszélhetünk, inkább csak szekták jelennek meg, bálványokkal és eltorzult eszmékkel, de egy ilyen kilátástalan helyzetben egyáltalán nem rendkívüli a szélsőségek felé tolódás. Nekem belefértek a világba a bizarrabbnál bizarrabb emberek. Amit sosem fogok elfelejteni az az óbudai naptár. Nem fogom lelőni a poént, hogy ez pontosan mi, de nem a falra akasztják.
Nem vagyok a stílus rajongója, de az író néhol humoros, néhol azért kissé következetlen könyve összességében pozitív csalódás volt, eredeti ötletekkel, hála a szárnyaló kreativitásnak. Fiatalos, lendületes, nem sokat tökölő darab, ami egy-két elgondolkodtató feltevés mellett egy igazi vérben tocsogó, pörgős akcióregény. Ha filmre kerülne sor, Tom Cruise tuti lecsapna rá!
