Mindig is szerettem, ha egy könyvet filmre visznek. Ugyanis, a vizuális élmény hatására az ember kedvet kaphat a könyv elolvasására is. Rengeteg olyan művel lettem ezáltal gazdagabb, ami egyébként valószínűleg elkerülte volna a figyelmem. Azonban itt van ez A visszatérő című könyv, ami a megfilmesítés nélkül bizony nem valószínű, hogy komoly nyomot hagyott volna a nemzetközi irodalomban. Voltak benne maradandó jelenetek, de sokkal látványosabb és magával ragadóbb volt a filmvásznon. Oda való ez a történet.
A regény az 1820-as években játszódik a Missuori-folyó környékén. A kor rendkívül izgalmas, hiszen itt a civilizáció még nyomokban jelenik csak meg, az ember sokkal jobban ki van szolgáltatva a természetnek. A hősünk prémeket gyűjt a megbízói számára, amikor szembe találja magát egy hatalmas medvével, ami alaposan szétmarcangolja. Gyakorlatilag a halálának perce kérdéses csak. Mindennek a tetejébe magára hagyja, sőt ki is rabolja a mellé rendelt két ember, akik a méltó búcsúztatás végett maradtak vele. Hugh Glass-t azonban nem olyan fából faragták, akit csak úgy ott lehet hagyni félholtan. Túléli a szorult helyzetet és bosszút esküszik. De vajon a két áruló megússza bűnhődés nélkül?
Alapvetően érdekes kezdés, és ekkor még valóban izgalmas is volt a történet, de hamar ellaposodott azonban a hosszúra nyúló hajsza. A regény megtörtént eseményeken alapul, viszont nem tudja eldönteni, hogy teljes mértékben hiteles dokumentum legyen-e vagy tényleg egy kitalált művészi alkotás. Így egyik oldalon sem állja meg a helyét. Az író mintha nem tudott volna választani, hogy ragaszkodjon-e az események pontos leírásához, vagy engedje szárnyalni a fantáziáját. Előbbi nyilván unalmasabb lett volna, utóbbi meg nem lett volna igaz. Így kaptunk egy köztes megoldást, ami sehová sem sorolható be igazán. A valós események mindig élettel töltik meg a műveket, de egy jó kezdés vagy egy különleges egyéniség kevés a kiemelkedő alkotáshoz.
Márpedig különleges egyéniségekben nem szűkölködünk, valószínűleg a kornak köszönhetjük mindezt. Megismerjük néhányuk előéletét is. Érdekes emberek és mindegyik külön karakter, de ez a könyv nem bocsátkozik mély lélektani elemzésekbe, amit megtudunk róluk az bőven elég. Itt-ott megjelennek a szereplőkre jellemző „eposzi jelzők”, a párhuzam Homérosz hőseivel ott bujkál a sorok között. Ami nagyon tetszett viszont, az az indiánok ábrázolása. Egyszerre félelmet keltő ugyanakkor következetesen segítőkész népekként állítja be őket a regény. Lehet tőlük félni, sőt leginkább azt kell, de segíthetnek is, ahogy azt Glass-szel is tették. Az ő hangsúlyos szerepük üde színfolt volt számomra.
Az utolsó oldalakat elolvasva azonban majdnem eldobtam a könyvet. Micsoda lezárás ez? Az hagyján, hogy a bosszú nem történt meg, de ennyire erőtlenül befejezni egy egyébként többé-kevésbé izgalmas regényt. Semmitmondó és bosszantó volt egy gyenge közjátékkal. Vártam volna valami nagyobb csattanót, de semmi nem történt. Sajnálom, hogy így elvágták, talán a történeti hűség kedvéért, de ez akkor sem mentség. Persze, nemes dolog volt, hogy nem bosszulta meg végül mindazt, amit vele tettek, de miután végeztem muszáj volt megint átolvasnom az utolsó néhány oldalt, hátha csak én maradtam le valamiről. De nem. Hiányérzettel tettem le tehát a könyvet. Kicsit olyan volt, mintha egy koncerten nem lenne ráadás. Igaz, a végén megmagyarázza az író, hogy mi volt igaz a történetből és mit tett hozzá ő, de ez már csak egy kis kerekítés. A könyv végi várva várt csattanó elmaradt. De talán nem is ez volt a lényeg.
A könyv inkább szól az emberi kitartásról, küzdeni akarásról és találékonyságról. Azokban a bizonytalan időkben ezekkel a tulajdonságokkal lehetett a legtovább életben maradni. Egy vérbeli férfi tehát a főszereplő, aki a sok szenvedés után nagyvonalúan megbocsát az ellene vétkezőknek. Ez a könyv valódi értéke. Csak a körítés lehetett volna izgalmasabb.
Lehet, hogy inkább megnézem a filmet megint!
