Most hogy vasárnap véget ért a The Walking Dead hetedik felvonása, elgondolkoztam azon, miért is imádok annyira sorozatot nézni. - Előre szólok, ne számíts valami nagy kritizálós eresztésre, csak egy sima élménybeszámoló lesz. - Ha szeretnél viszont egy kritikát róla, dobd meg kommentben és akkor lehet belőle valami valamikor. Amennyire imádok filmet nézni, annyira imádom a sorozatokat is. Sőt, inkább van kedvenc sorozatom, mint filmem. Miért? Valahogy közelebb áll hozzám az a formula, ahol több részen át, sokkal jobban kifejtve és hatalmas évadokon átívelő történeteket tudnak elmesélni általa a készítők.
Míg ezt a filmeknél általában nagyjából 2 órába próbálják belesűríteni, amibe nem egyszer tört már bele a bicskájuk a rendezőknek. Beülünk a moziba, megnézünk egy filmet, és jó esetben, még ha egy nagyon jó filmet láttunk, akkor sem maradnak meg a karakterek számunkra feltétlenül, nem fogunk rájuk akár két hét múlva is feltétlenül emlékezni. Ellenben a sorozatoknál, egy hosszabb sorozatnál, itt nem egy-két évadosra gondolok, bár vannak azok közül is olyanok, amik képesek ezt generálni. Itt néha éveken keresztül, hatalmas kalandokban lehetünk részesei a sztoriknak, és ezért hoztam fel az éppen befejeződött The Walking Deadot, mert visszagondoltam a finálé előtt, honnan hova jutottunk el. Mert együtt jutottunk. Együtt éltük át azokat a változásokat, amik végbementek a sorozatban. A karakterek halálán át, a rengeteg morális kérdésekig, egyaránt együtt rágtam át a karakterekkel, és ezért teljesen más egy sorozat, mint egy film, mert itt akár éveken át nézzük a karaktereket, elkezdünk hozzájuk érzelmileg kapcsolódni, kihez jobban kihez kevésbé, viszont kialakul egy kapocs. Egy kapocs, amiért kvázi barátokként tekintünk rájuk, mi is harcolunk velük ha baj van, támogatjuk őket, izgulunk értük. 2013- óta minden évben ott vagyok, nézem a zombiapokalipszistől egészen a mostani helyzetig, voltak hullámvölgyek, az első pár évad elképesztően nagy hatással volt rám, nagyon friss volt 2010-ben a zombitéma, aztán kicsi megfeküdte a gyomromat a sorozat, kicsit leült, szerintem azért kellettek azokat a részek is ahhoz, ahova most eljutottunk. De ekkor sem adtam fel, néztem, követtem őket, vártam hogy újra talpra álljanak, és az utolsó évad bizony már ismét mosolyt csalt az arcomra. Már megérte, annyi mindenen mentem már keresztül velük, elképesztően sok történés volt a hét évad alatt, viszont ismét azt érezhettem a végén, amiért anno beleszerettem a sorozatba. Az évad legjobb monológja nálam pedig Rick-től (Andrew Lincoln) ered:
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még hasonlót, dobj egy lájkot vagy oszd meg, kommentben pedig jöhet a vélemény. Ja meg kövess az Instagramon is, ott is csupa érdekeset osztok meg. ;)
