„Szent dolog a futball”, tartja a mondás. Mit is mondhatnék, egyet kell értenem, még akkor is, ha hajdanán a pályákon sokkal több babér termett a magyar emberek számára, mint mostanság, Andorra, Luxemburg és egyéb legyőzhetetlen csapatok idejében. Ezért is lehet aktuális a „régi szép időkről” szóló Benedek Szabolcs által írt Focialista forradalom, ami az Aranycsapat korában játszódó regény.
Az író már a témaválasztással elnyerte tetszésemet, azonban közelebbről megvizsgálva több közös pont is van kettőnk között. Mindketten a szolnoki iskolapadokat koptattuk egészen 18 éves korunkig, valamint zenei ízlésünk is képez némi közös halmazt, hiszen mindketten elmerültünk a Beatles munkásságában, ez Szabolcsnál a zenekarról szóló könyvekben is megmutatkozott. Az előzetes ismeretek tudatában iszonyatosan kíváncsi voltam a műre anno és most újra elővettem bizonyos események hatására. Nem csalódtam.
A regény már a címében is rejt némi huncut szóviccet, utalva a központi témára. A foci körül forog minden, 1954-ben járunk, a világbajnokságon szerepelnek Puskásék, itthon mindenki focilázban ég, biztosra veszik a világbajnoki elsőséget. Azonban, a témában kicsit is jártas emberek rögtön rávághatják, hogy ez bizony nem következik be, hiszen elbukjuk az NSZK elleni finálét. A szurkolók úgy érzik a csapat cserbenhagyta őket, így hát elkeseredésükben forrongani, törni-zúzni kezdenek, mintegy előfutáraként a két évvel későbbi eseményeknek.
Fontos megjegyezni, hogy történelmi dokumentumok segítségével készült el a történet, hiszen valós eseményeken nyugszik a könyv, melyhez az író kutatásokat is végzett. Talán az alapos utánajárásnak volt köszönhető, hogy az olvasás során egy pillanat alatt megfogott, hogy mennyire nagyszerűen van a kor hangulata ábrázolva. Szinte éreztem a Terv cigaretta illatát az orromban. Bár az akkori viszonyokat életkori okokból személyesen nem élhettem át, azonban rengeteg dolog (mind sport- mind politikai szempontból) utal a komoly kutatómunkára. Remek alapot biztosít a kezdés, hiszen már itt elfog a szinte nekem is nosztalgikus hangulat. Néhány oldal után már abszolút magaménak éreztem a kort, mintha éltem volna akkor.
A regény a döntő előtt kezdődik könnyed, szinte gúnyos hangvétellel, ami később a cselekménynek megfelelően változik. Azonban végig kellemesen olvasmányos, remek stílussal megírt mű, mely szinte felkapja és viszi magával az olvasót. Köszönhető ez nemcsak az író zsenialitásának, hanem a cselekménynek is, ami drámai elemeket sem nélkülöz. A felütés után a mérkőzés elvesztése és annak következményeibe nyerünk betekintést. A felpörgött pillanatok közepette bontakozik ki a kissé sablonos szerelmi történet is, ami természetesen nem nélkülözi az ebben a korban játszódó művek alapelemeit: börtön, ÁVO, emigráció. Erős kezdés és jó alap után kissé klisészerű lett a történet. A (talán kötelező) szerelmi szál mellett viszont roppant érdekes volt az, ahogyan Benedek arról ír, hogy a tömeg hogyan reagált a vereségre.
Hiszen lényegében ez adja (vagyis én ettől vártam) a regény alapkonfliktusát, hogy az átlagember „hősei” a focisták cserbenhagyták őket, tehát „veszniük kell”. Innen pedig egyenes az út addig, hogy „vesszen Rákosi” is. Nekem ez a szál izgalmasabb volt, mint Kati és Robi szerelme. Azonban nem megy el a regény ennek a szálnak a pszichológiai boncolgatásába, hanem megmarad a földön, a szerelem kap hangsúlyt. Pedig akár egy filozofikusabb hangvételű regény is kerekedhetett volna belőle, Dosztojevszkij-szerű belső vívódással, de ezt a helyzetet kihagyta Benedek.
A regény utolsó fejezete tíz évvel a történtek után játszódik, ebben sok mindent megtudunk a történet hőseinek utóéletéről. A tragikus sorsokat némiképp csillapítja a sorok között elrejtett foci, ami a könyv zárómondatát is elhappolja. Mert korszakok jönnek-mennek, de a „fodball” az örök. Ha jó, ha rossz.
