Emlékszem, amikor nyáron a Pappa Piá-n szenvedtem a moziban, csak arra tudtam gondolni, hogy könyörgöm csak A Viszkis legyen jó! Ennyit kérek. Kibírod, nagyon fáj, de mindjárt vége van Balázs, nyugodj meg, kivan fizetve, csak a Viszkis legyen jó!
Tegnap hajnalban amikor sétikáltam hazafele, mert természetesen a legutolsó vetítésre sikerült eltámolyognom, aminek hála későn is értem haza. Betettem a fülesem, elindítottam valami zenét és elkezdtem gondolkozni a kritikán, fejben összeraknia dolgokat, hogy miről is szeretnék írni nektek. Majd egyszer csak annyit vettem észre, hogy egy őslakos indián örömlány megállt előttem, mint később megtudtam. Kivettem a fülemből a fülhallgatót, majd nyitott szájjal rágót csámcsogva megkérdezte orrhangon: Ke' szex?
Már nagyon ki voltam éhezve egy ilyen gyöngyszemre, most pedig annyira beütött a cucc, hogy próbálom összeszedni a darabjaim. Atyaúristen mi volt ez. Na nézzük is miről szól, aztán essünk neki, miért is volt ennyire zseniális a Nyomd, bébi, nyomd.
David Fincher Zodiákusa egy tisztes iparosmunka.
Nos hol is kezdjem, merült fel bennem ez a néha roppant bosszantó gondolat. Ugyanis ismét egy olyan filmmel bővült a listám, amit bármikor megnéznék még legalább egyszer. Kétszer. Mindig is szerettem a krimiket, de mostanában nagyon ritkán készül olyan, amire azt lehet mondani, hogy igen ez valóban jól sikerült. Úgy ültem le a film megnézéséhez, hogy a David Fincher nevével fémjelzett, a Holtodiglan után pedig, ha fele annyira ütős lesz, már láttam egy jó filmet. (Későbbi film a holtodiglan, csak előbb láttam azt, mint ezt.) Akkor ne is húzzuk az időt, ugorjunk is neki.
Mit találunk viccesnek? Miért talál mást és mást viccesnek két különböző ember? Mitől vicces valami? A humor a mai napig egy olyan dolog, amit nem lehet behatárolni tudományosan. Nincs egy humor mérce, ami megadja miért vicces valami. Egyszerűen annak találjuk és kész. Amikor mi már a könnyünket törölgetjük, míg más még mindig savanyú pofát vág. A mai filmünknek egy kicsit eltérő a humora a már megszokott amerikai vígjátékokétól, és erre csak annyit lehet mondani, hálisten'.
Huhu srácok, érzem az erőt. Kellett ez a kis pihi a hét elején, durván fárasztó tud lenni, ha folyamatosan tartalmat keres és gyárt az ember. Január óta vasárnaptól kezdődik a hetem, és egészen péntekig, az utolsó bejegyzésig folyton kattog az agyam, keresem az érdekes, értelmes anyagot. Komolyan, mindenben a potenciális bejegyzést keresem. :D Ilyenkor felüdülés, ha eljutok a moziba és úgy csinálhatok tartalmat, hogy közben jól is érzem magam. Félre ne értsd, imádom a blogolást, imádom ezt csinálni, a tartalom keresést, egy adott témáról minél több dolgot megtudni, de azért néha jó kicsit megpihenni és feltöltődni kicsit. Elég is a rizsából, nézzük milyennek láttam a John Wick 2.-t.
Néha elég nagy hülyeségekre tudok vállalkozni, sajnos most is belenyúltam a közepébe. Ismét moziünnep alkalmából, gyorsan lecsaptam a lehetőségre, mondván ennyiért bármelyik film megéri. NEM. Ne legyél hülye. Megmenthetsz két órát az életedből, amit igényesen költhetsz el, ha rám hallgatsz. Nálam a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeire esett a választás (a többit már láttam, maradt ez), mondván Eva Green, Samuel L. Jackson, Judi Dench szereplésével és a jó öreg Tim Burton rendezésében, egy a tőle megszokott csodálatosan elborult, kicsit beteg látványvilágú világba kalauzol el minket a film. Ide képzelj egy válogatott káromkodásokból álló, több soros monológot, amiben egyetlen egy szóismétlés sincs. Mert nagyon nem. Tim papa úgy tűnik kezd elfáradni, már az Alice filmek sem voltak kimagaslóak, sőt.. nagyon is átlagosak voltak sajnos. A kinézettel nem volt baj, meg kell hagyni, azzal nincs gond sosem. Ellenben minden mással volt. A történet szerint Jake nagypapája rengeteg mesélt a kis srácnak, sokat mesélt a gyerekkori emlékeiről, amik miatt úgy tűnt, a papi már nem áll a helyzet magaslatán.
