© Játékszín

 Mióta színház- és filmművészet van a világon, az egyik legősibb és holtbiztos, hogy sikeres helyzetkomikum, ha férfiakat nőnek öltöztetünk. Ilyenkor általában mi, női nézők képet kapunk arról, hogy milyennek látnak minket a férfiak, még ha nem is a legpontosabban adják vissza, sőt karikírozva tartanak elénk tükröt. Ha mindezt pedig egy férfi rendező rendezi, nos, mondhatnám, ott elszabadul a pokol!

A történet nem különleges. Sokszor láttunk már női ruhába bújt férfiakat. Itt van például mindjárt egy magyar klasszikus: Egy szoknya, egy nadrág. A néző, üljön akár a tv előtt vagy a nézőtéren garantáltan sírásig röhögi magát.

Jelen történetünkben van két Shakespeare-színész, Leo Humphrey és Jack Bogart, akik egy igen magas összeg reményében nőknek adják ki magukat, hogy egy haldokló nagynéni rájuk hagyja a vagyonát. Persze, nem ilyen egyszerű a történet, ha valós Nők is megjelennek és megdobbannak a flitteres selyemruha alatt megbúvó férfiszívek. Nem szeretném „lelőni a poént”, mert véleményem szerint ez egy JÓ darab. Már-már olyannyira jó, hogy Mindenkinek látni kellene. (Csendesen megjegyezném, vizsgaidőszak közepére is tökéletes!)

A szereplőgárda parádés. Ha szemünk végigfut a szereposztáson, úgy érezzük, itt garantált a siker. Olyan nevek szerepelnek rajta, akikben nem, hogy nem csalódunk, de sokszor pont Miattuk kapcsoljuk be hétköznap esténként a képládánkat. Leo szerepében Nagy Sándor parádézik, akitől igencsak „megijedtem” az első felvonás után. Borzasztóan sok volt! Néha már én éreztem magam zavarban a nézőtéren és ez az érzés egy kicsit sem dobott fel. Szünetben imádkoztam, hogy szóljon rá valaki, mert a darab kárára válhat, ha ezt a stílust folytatja. Nem tudom, végül valaki megkérte, hogy fogja vissza magát vagy egyszerűen ő is érezte, hogy átesett azon a bizonyos lovon, a második felvonásban feltűnően visszavett és végre rajta is azért kacagtam mert vicces. Jack karakterét Szente Vajk öltötte magára, akitől, őszintén megmondva, nagyon féltem. Sokkal inkább tőle tartottam, hogy túllő a célon, de én még soha senkiben nem csalódtam ilyen kellemesen. Ebben a szituációban nagyon vékony cérnán kell egyensúlyozni ahhoz, hogy még humoros legyen, ne kínos. Vajknak ez olyannyira sikerült, hogy ki merem jelenteni: az Ő helye a deszkákon van!

A női karaktereket Lévay Viktória (Linda) és Földes Eszter (Audrey) alakította. Nem tudok róluk rosszat mondani, hiszen bármit is írnék csak kukacoskodás lenne. Ami jó, abban nem kell a hibát keresni. Minden elismerésem Eszternek, akit az ötödik falnak csapódása során már annyira féltettem a nézőtéren, hogy én magam vettem volna le róla a görkorcsolyát, csak hagyja abba. (Félreértés ne essék, nem voltak ezek valódi „balesetek”!) A többi színész is hozta a Játékszíntől elvárt színvonalat. Sághy Tamás, Zsurzs Kati, Pusztaszeri Kornél és Csonka András is fokozta a hangulatot.

Megemelem kalapom a díszlettervező, Rózsa István előtt, aki egy valódi szobabelsőt varázsolt elénk, ami egy szempillantás alatt tudott átalakulni vasúti kupévá. Muszáj leírnom, hogy nekem nem ez volt az első találkozásom ezzel a darabbal. Évekkel ezelőtt a Kecskeméti Katona József Színházban már volt szerencsém látni, Káprázatos kisasszonyok címen. Kislányként is hatalmas hatással volt rám. Mai napig emlékszem a színészekre, a díszletre, a hangokra. Úgy gondolom, egy előadás ilyenkor nevezhető igazán jónak. Ha a nézőben évekkel később is tisztán élnek az emlékek.

A mű kísértetiesen sokszor reflektál Shakespeare Vízkeresztjére. Görgeti előre a cselekményt és újra-újra feltűnik a Vízkereszt-motívum. Shakespeare színészek, álruhába bújás (majd abból kibújás), vagy egyszerűen csak az, hogy ezt a darabot akarják előadni Linda és Duncan esküvőjének előestélyén. Voltaképpen az egész játék egy nagy lopás, de jótól lopni sosem szégyen!

Különös, hogy mind a két esetben férfi rendező rendezte Ken Ludwig művét. Kecskeméten Cseke Péter míg a Játékszínben Szirtes Tamás. Megnézném végre egy női rendezésben is, szerintem jót tenne ennek a darabnak. Véleményem szerint kevésbé lenne lehetősége a férfi színészeknek „túljátszani” a nőiséget. De ez már legyen a jövő zenéje!