Az emberek mindig tartanak valahova. Kivéve a tinik. Ők örülnek ha tudják hogy kik is valójában. A felnőtté válásról és önmagunk kereséséről szól a Papírvárosok. A történet szerint egy kis srác szomszédságába kerül egy kislány, akibe első látásra szerelmes lesz. Nem ismerős ügye? Majd összebarátkoznak, de idővel eltávolodnak egymástól. Ez persze a srácnak rosszul esik, viszont egy nap beállít hozzá a lány, hogy együtt bosszulják meg a barátai árulását. Majd egyszer csak eltűnik a lány. A szeretett lány. Majd természetesen a srác a megkeresésére indul. Még mindig nem ismerős? Nagyjából minden második film.. Na de történetről ennyit, egy romantikus tini regény alapján készült a film, emiatt ne verjük bele az utolsó szöget a koporsójába.

 A történet vezetés is a megszokott mederben csordogál végig, de valahogy még is szórakoztató és vicces tudott lenni. Ahogy Margo (Cara Delevingne) belerángatja főhősünk, Quentin-t (Nat Wolff)  nagyobbnál nagyobb őrültségekbe. Ahogy a karakterek végig keresik önmagukat, a saját határaikat feszegetve, és persze ezt mindenki másképpen. Ezzel a témával, és habár a történet nem egy nagy durranás, a megvalósítás és a színészek is jól letudtak kötni erre a több mint száz percre. Összességében egy aranyos filmet láttam, amit szívesen megnéznék máskor is, még ha nem is egy csavarokkal teli Viharszigetről van szó. Ha szereted tini filmeket és a Csillagainkban a Hiba is tetszett, mindenképp ajánlom a Papírvárosokat is.

 Ha tetszett a cikk, és szeretnél még hasonlót, dobj egy lájkot vagy oszd meg, kommentben pedig jöhet a vélemény. :)