© The BlackBirds
Az 1960-as években a The Beatlestől volt hangos a rádió. Ki ne ismerte volna akkoriban a 4 fiatalt, akik után lányok százai rajongtak és akik egy világot botránkoztattak meg botrányosan hosszú frizurájukkal? Biztos vagyok benne, hogy dalaikat nemcsak szüleink, hanem Mi, a „mai fiatalság” is énekli a zuhany alatt. Yesterday, And I love Her, Hey Jude… mind, mind egytől egyig világsikerek voltak és lesznek, amíg az embernek igénye van a jó zenére!
Szeretném tudni, hogyan született a Beatles – emlékek. Ez a darab, ami nem csak emberi sorsokat, de egy olyan kort tár elénk, amit már csak a történelemkönyvekből ismerhetünk. Egy rendszert, amit megdönthetetlennek hittek és vannak, akik máig sem értik bukását. A politika kihatott mindenre és mindenkire. Mégis, a legvidámabb barakk volt kishazánk a szocializmus falai között.
Itt esett tehát szerelembe Bizsu és Delavár. Szerelmük korántsem akadályoktól mentes igaznak tűnő meséjét tárja elénk Moravetz Levente - B. Tóth László zenés játéka. Az egész darab tulajdonképpen egy visszaemlékezés. Delavár (B. Tóth László) egy feltörekvő, Beatles dalokat játszó bandához érkezik, hogy meghallgathassa és felkarolja őket. Ahogy elkezdenek játszani a fiúk, azonban nemcsak Delavárt, de a nézőtéren ülő valamennyi 50 év feletti embert elkapja a nosztalgia. Találkozunk a fiatal Delavárral (Ifj. Havasi Péter), aki szeretne végre betörni a rádiózásba „új időknek új dalaival”. A rádiónál József elvtárs (Sata Árpád) várja, feleségével Bizsuval (Germán Lívia Zille). Innentől pedig megállíthatatlan a történet. Delavár és Bizsu egymásba szeretnek és egy segítőkész barát, Zoli (Bocsárszky Attila) segítségével kijátszhatják mind a férj, mind Delavár barátnőjének (Erőss Ivett Andrea) óvó tekintetét. Ugyanakkor bárhogy is szeretnék a tragédiák elkerülhetetlenek. Halál, lebukás, de legfőképpen a rendszer milyensége okozza, hogy a történet (legalábbis a múltban) mégsem lesz happy end.
Nem szeretnék a színészekről egyesével említést tenni. Sem kiemelni, sem hasonlítgatni nem akarom őket. Ennek oka pedig az, hogy ennél a darabnál az összhatás volt lényeg. Nem az, hogy ki játszik jobban a másiknál, esetleg ki a tehetségesebb, hanem az, hogy Együtt játszanak. Számomra a nagy egész volt a lenyűgöző! Az a hangulat, amit teremtettek az előadók, a zenészek és maga a zene. Nem musical volt, nem egy nyálas daljáték. A dalok csak lazán függtek a jelenetekhez, mégis kerek egész volt.
© The BlackBirds
Külön ki kell emelnem ugyanakkor a The BlackBirds együttest, akikben bár nem sok színészi vér folyik, nem is ezért szeretjük őket. Méltán mondhatom a srácokra, hogy „a magyar Beatles”. Magával ragadó volt ezeket a slágereket élőben hallani, olyanoktól, akik maguk is szeretik ezt a zenét, nem csak lenyomják a kötelező esti előadást.
Ha kivetnivalót keresek, jól el kell gondolkodnom. Talán csak egy valami volt, amibe bele tudnék kötni. A díszlet. Zsúfoltság érzését keltette, hogy jelenetváltásokkor soha semmi nem került ki a színpadról. Mivel a zenekar is a színpadon játszott végig, néha úgy éreztem, a színészeket is zavarja a nyúlfarknyi játéktér. De ez lehet csak szőrszálhasogatás. Kellemetlen volt ugyanakkor, hogy ülnöm kellett. Soha nem zavart még színházban ennyire, hogy kényelmes bársonyszékben kell ülnöm. Táncolni akartam, ugrálni!
Állíthatom 2017. november 21-ére mindig emlékezni fogok. Közelebb került hozzám egy olyan zenekar munkája, akiktől sokkal többet kéne játszania a mai rádióknak. Köszönöm a József Attila Színháznak, hogy a Külhoni Magyar Nemzeti Színház itt is bemutathatta, hogy miért érdemes színházba járni!
