Jókai Mórról legtöbbünknek a nehezen érthető kötelező olvasmányok jutnak az eszünkbe. Sokan nem szívlelik tehát sem őt, sem a műveit. Persze itt is mint mindenhol, vannak kivételek. De valljuk be, nem sok. Én sem tartozom eme kitüntetett csoportba. Nemsokkal ezelőttig hangosan ki mertem jelenteni: Nem szeretem Jókait. Aztán történt valami, amitől, bár még mindig nem lett a kedvencem, nem tudom ilyen markánsan kimondani az előbbit.
- márciusában a Szolnoki Szigligeti Színházban már láttam egy Jókai adaptációt. A kőszívű ember fiait. Akkor megfogadtam, hogy ezentúl olyan messzire elkerülöm nemcsak a műveit de a belőlük írt színdarabokat is, amennyire csak tudom.
Idén novemberben azonban, jött ez a kérés az Újszínháztól, hogy írjak kritikákat. Nézegettem a repertoárt és jobbnál jobb címekkel találtam szemben magam. A bolondok grófja. Vicces ismertető, már számomra is jól ismert színészek, akikben egyszer sem csalódtam, aztán jött a „hidegzuhany”. Jókai. Feladtam tehát az elveim, miszerint soha-többé-Jókait és december 30-ra jegyet váltottam A bolondok grófjára.
A történet röviden: Koromfi Árpád kastélyt vásárol vidéken, hogy gazdálkodhasson, ám a hőn áhított vidéki élettel együtt megkapja a kastély összes alkalmazottját is, akiket a szerződés értelmében nem bocsájthat el. A bökkenő csak ott van: ezek egytől egyig bolondok. A komornyiktól kezdve a kocsison át, a grófkisasszonyig mindenki. Így lesz főhősünkből a bolondok grófja, aki elhatározza, hogy kigyógyítja a ház népét. Miközben őrá magára is rátalál a boldogság.
Önmagában kacagtató helyzet. A színészek még beleadnak valami pluszt, valamit önmagukból, amitől még inkább az övéké és nem utolsó sorban a nézőké lesz a történet. Bevallom az első felvonás „tipikus Jókais”. Nem egy konfliktusokban gazdag másfél óra. Megismerjük a szereplőket, mindenkinek van egy-egy kisebb nagyobb jelenete. A teljesség igénye nélkül megtudhatjuk, hogy a tiszttartó különféle robbanógázokat lélegez ki, a kocsis testvérgyilkossággal gyanúsítja saját magát, a komornyik már-már horrorfilmbe illően nevet (megállás nélkül, nemsemmi teljesítmény!), Iringa grófkisasszony pedig énekel. Egyfolytában. Csak!
Bámulatos és egyben irigylésre méltó, ahogy a színészek bánnak a figurákkal. Áteshetnének a ló túloldalára, ahogy nagyon sok színházban még több színész megteszi, ők azonban nem.
Tudnak azon a láthatatlan cérnaszálon egyensúlyozni, ami csak azoknak megy, akik valóban erre a pályára születtek. Külön ki kell azonban emelni Almási Sándort, aki a hátán vitte az egész darabot.
A második felvonásban beindul a konkrét eseménytörténet. Koromfi Árpád belekezd a kigyógyításba, pontosabban mondva kiűzi a hóbortot a ház népéből. Ő maga pedig, ki gondolta volna, beleszeret a pacsirta grófkisasszonyba, ám jön Kalazáncia baronessz az elfeledett önjelölt menyasszony, aki előtt Koromfi tetteti magát bolondnak. Ennivalóan édes történet! És cseppet sem unalmas. Álljon itt tehát azon színészek neve, akik mind egytől egyig tesznek azért (és még milyen sokat), hogy az ilyen magamfajtákkal is megszerettessék Jókait: Almási Sándor, mint Koromfi Árpád, Szakács Tibor, Szarvas Attila, Szabó Sipos Barnabás, Nagy Zoltán, Vass György, Nemes Wanda, Szabó Zsuzsa, Tordai Teri, Gregor Bernadett.
Volt még egy dolog, amit ki kell, hogy emeljek. A díszlet és a jelmez. Mira János és Berg Gloria példásan fogták meg a kor hangulatát és tükrözik vissza munkájukban.
Azonban, kivetnivalót is találtam, ami kicsit mindig kizökkentett a varázslatból. A csodálatos hegedűszó mellett - aminek az érdeme Ifj. Farkas Sándoré – a grófkisasszony éneke többször volt hamis és hozzá nem értő fül is hallotta, hogy szegény elég sokszor erőlködik. Néhol jól megoldották ritmikus prózával, de a népdal, az népdal kéremszépen!
Szeretem az Újszínházat. Jómagam mindig is a hagyományos színház híve voltam és itt nem tudok csalódni. Nem egy újító jellegű alternatív színház, hanem igazi, vérbeli népszínháznak nevezhető ékszerdoboz.
