Ki az az Algernon? És miért kell neki virág? Legelőször ez jutott eszembe, amikor Daniel Keyes regényéről hallottam. Aztán arra gondoltam. hogy biztosan valami romantikus, szerelmes ömlengés lesz. Óriásit tévedtem. Szerencsére.
Olyan élményt kaptam, amit lehetetlen elfelejteni. Mesterien felépített könyvről van szó, ami bizony puha fedlapja ellenére is keményen fejbe tud vágni, pedig az első kiadás 1959-ben volt. „1sö elömeneti jelenés – március 3” így kezdődik a könyv. Húha, itt valami nagyon nem stimmel, a lektornak már lehet, hogy nincs munkája! Aztán persze megvilágosodtam, hogy pontosan ez a lényeg. Ugyanis Charlie Gordon naplóját (pontosabban előmeneteli bejegyzéseit) olvashatjuk, akinek meglehetősen alacsony az intelligenciahányadosa. Keyes remekül tudta átadni ezt a szövegen keresztül a rengeteg helyesírási hibával, nyelvtani pontatlansággal. Minden elismerésem a fordítónak is, hiszen parádésan sikerült magyarra átültetni mindezt. Én Szepessy György fordításában olvastam, néhány ősz hajszálába biztosan belekerült ez a mű, de hatalmas köszönet a „sok hibáért”, hiszen kulcsfontosságú volt a történet szempontjából.
Az első sorok okozta sokk után a szemem hamar megszokta a különös helyesírást és szinte magától javította ki ezeket. Előfordulhat azonban, hogy valakinek megüli a gyomrát és emiatt nehezen halad az olvasással. Napról napra ismerjük meg Charlie történetét, kiderül, hogy egy néhány főből álló orvoscsapat megpróbálja megemelni az intelligenciaszintjét egy kísérlet keretében. Így kerül a képbe a címszereplő, Algernon, aki nem a szerelem tárgya, sőt nem is ember, hanem egér. Egy nagyon okos egér. Rajta végezték el ugyanis azt az operációt, amit később Charlie-n is el fognak. Ennek köszönhetően kiemelkedően intelligens lett. Mivel egérnél működött a beavatkozás, ezért akarják kipróbálni emberen is. Vajon tényleg bele lehet szólni a természet rendjébe? Meg lehet változtatni gyökeresen egy ember életét pusztán a tudomány segítségével? Súlyos kérdéseket érint tehát a könyv.
Bámulatos látni, ahogyan szinte észrevétlenül fejlődik Charlie. Egyre tudatosabban gondolkozik, rengeteg azelőtt nem értett dolgot ismer fel. Ismereteit is bővíti, mígnem olyan magasságokba nem ér, ahol már egyedül van, hiszen okosabb lett a mentorainál is. Egyedül Algernon az, akivel megértik egymást, hiszen sorstársak. Ijesztő látni, ahogy a kedves, szerethető kissé együgyű figura mennyire kifordul magából és egy fennhéjázó, tudálékos emberré válik. Borzongató, hogy mekkora teher lehet a hatalmas tudás, hiszen saját maga kezd el dolgozni a kísérlet kimenetelének vizsgálatán, ami egy szomorú felismeréssel zárul. Majd láthatjuk az előre megjósolt rohamos visszaesést is, aminek a végén a tudatosság szinte teljesen eltűnik. Először Algernon veszti el az intelligenciáját, majd Charlie is leépül. Tehát a kísérlet kudarcot vallott. Azaz a tudomány nem mindenható. Vannak olyan dolgok, amiket nem szabad megváltoztatni. A természet nem véletlenül olyan, amilyen.
Volt számomra még egy másik fontos tanulság a műből. Lehetséges-e teljes életet élni csökkent értelmi képességekkel? Charlie mindenáron szeretett volna okos lenni, bár nem tudta, hogy pontosan mit is vállal ezzel. Tulajdonképpen fel sem fogta, hiszen a körülötte lévő világból érkező ingereket is nehezen értette. Teljes élet ez? Úgy vélem, hogy igen. Nem neki kellett volna változnia, hanem a világnak körülötte. Elfogadni olyannak, amilyen, hiszen nem volt rossz ember. És talán boldogabb is, hiszen „boldogok a tudatlanok”. Nem neki kellett volna megváltoznia. A könyv vége ezért feloldozás is egyben, hiszen a negatív személyiség megszűnik létezni, ugyanakkor kínzó látni a ragyogó elme hihetetlen gyorsaságú hanyatlását.
Fantasztikus, érzelmileg hullámzó könyv, ami megragadja és sokáig nem ereszti el az olvasót. Jellemformáló regény az elfogadásról, amit sok ember kezébe szívesen adnék.
